Budapest – Kevés olyan építmény létezik Magyarországon, amely annyira összeforrt volna a főváros identitásával, mint a Széchenyi Lánchíd. A Duna fölött ívelő monumentális szerkezet nem csupán közlekedési eszköz: a reformkor szellemiségének, a magyar fejlődés vágyának és a nemzeti kitartásnak örök jelképe.

Egy álom, amelyből országos ügy lett
A 19. század elején Pest és Buda között még csak ideiglenes pontonhidak és hajóhidak szolgálták az átkelést. Ezeket télen gyakran le kellett bontani, vagy a jég tette járhatatlanná. A helyzet Széchenyi István számára személyesen is égetővé vált: amikor egyszer apja temetésére nem tudott átkelni a megáradt Dunán, elhatározta, hogy végleges megoldást keres. Az ötletből hamar nemzeti ügy lett. Széchenyi külföldi tapasztalatai alapján egy korszerű, állandó, kőpilléreken nyugvó lánchidat álmodott meg a magyar főváros szívébe.

Két Clark, egy híd
A tervek elkészítésére az angol William Tierney Clarkot kérték fel, a kivitelezés mérnöki irányítását pedig Adam Clarkra bízták – bár nevük megegyezik, nem rokonok. Munkájuk eredményét már a kortársak is mérnöki csodaként emlegették.
A híd építése 1840-ben kezdődött, és közel egy évtizedig tartott. 1849. november 20-án adták át a forgalomnak, éppen a szabadságharc elbukásának évében – így a híd a remény és a kitartás szimbólumává vált.

Budapest – Lánchíd – Emlékérem