A nagy fejedelem nyughelye – így nézett ki a kripta eredetileg. A kassai Szent Erzsébet-dóm kriptájának eredeti, 1906-ban kialakított belső terét ábrázolja, amikor II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársainak hamvait hazahozták Törökországból, Rodostóból. A kripta a maga korában a magyar nemzet egyik legszentebb helyének számított.

Ferenc József 1904. április 18-án adta beleegyezését a bujdosók (köztük II. Rákóczi Ferenc) hamvainak hazaszállításához.
Az országgyűlés 1906. október 23-án eltörölte az 1715-ös, Rákócziékat elítélő törvényt, majd 24-én a király szentesítette az újratemetésről szóló törvényt.
A hazahozott maradványok között voltak: II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Rákóczi József, Bercsényi Miklós, Esterházy Antal és Sibrik Miklós.
Thököly Imre maradványait Izmitből hozták haza, és később Késmárkon újratemették.
A törökországi sírokat (Rodostó, Izmit) felkutató bizottságot Thallóczy Lajos vezette.

Kassa városa 1906 őszén olyasmit élt át, amit addig nem ismert: a múlt századokból visszazengő, ünnepélyes és megrendítő pillanatot. II. Rákóczi Ferenc, a magyar szabadság egyik legnagyobb alakja — és vele bujdosótársai — több mint két évszázad után tértek vissza a haza földjére. A dóm alatti kripta, amelyet erre a célra alakítottak ki, hamarosan a magyar kegyelet központjává vált.

Rákóczi szarkofágja: kőbe faragott jelképek
A központi szarkofágon nem a magyar címer, hanem a Rákóczi-címer látható, körülötte allegorikus pajzsok. A monumentumot kőoroszlán-talpak tartják, környezetét pedig koszorúk és nemzeti szalagok borítják. A külön erre a célra készült síremlék 1906-ra készült el — és azonnal az ország figyelmének középpontjába került.

A bujdosók nyughelye: Bercsényi és a többiek
A fejedelem mellett két oldalkoporsóban helyezték el bujdosótársainak földi maradványait. Itt nyugodott többek között Bercsényi Miklós gróf, valamint más, a száműzetésben elhunyt kuruc vezetők. Koporsóikat nagyméretű, magyar címeres pajzsok díszítették — mintha a haza oltalmát jelképezték volna.

A gótikus altemplom: a múlt atmoszférája
A kripta középkori gótikus boltozatai különös hatást keltenek: karcsú bordák, alacsonyan húzódó kőboltozat, s a félhomály, amely mintha a török idők emlékét is megőrizné. A látogató úgy érzi, hogy nem egyszerűen falak között jár — hanem a magyar történelem mélyrétegeiben.

Koszorúk, amelyek soha nem fogytak el
Az első években szinte ellepték a kriptát a koszorúk és gyászszalagok. Vármegyék, városok, egyesületek, iskolák küldték őket – sokszor hetente, sőt naponta. A kassaiak szerint:
„Ha egy koszorú elhervad, kettő új érkezik.”
És valóban: 1906 és 1910 között gyakran alig lehetett látni a kőpadlót a kegyelet virágtengere alatt.

A néphit és a legendák életre keltek
A fejedelem hazahozatalakor sokan esküdtek rá, hogy érzik a „hazatérő lélek” jelenlétét. Egyesek a kriptában különös meleget emlegettek, mások fénylő derengést.
A mécses, amely ott égett nap mint nap, új legendát szült:
„Amíg a mécses ég, addig él a magyar lélek.”

Az éjszakai őrök szerint néha úgy tűnt, mintha valaki állna a koporsó előtt — egy pillanatra fény erősödött, majd elhalványult. A néphit számára ez egyet jelentett: a fejedelem lelke őrzi a helyet.

A gyászszalagokhoz is hiedelmek kötődtek: úgy tartották, aki tiszta szívvel helyez el egyet, azt öröm vagy szerencse éri a következő esztendőben. A kassai családok generációk során át őrizték ezt a hagyományt.

S volt, aki arra is megesküdött, hogy a koporsók 1906-os leeresztésének pillanatában „megremegett a kőpadló”. A város lakói úgy értelmezték:
a fejedelem hazaérkezett – és Kassa megérezte.

Egy évtized, amely zarándokhellyé tette Kassát
1906 és 1918 között Kassa a magyar kegyelet talán legfontosabb helyévé vált. Tízezrek, majd százezrek keresték fel Rákóczi nyughelyét — olyanok is, akik életükben egyszer jutottak el a Felvidékre, de úgy érezték, meg kell hajolniuk a nagy fejedelem emléke előtt.

A korabeli lapok találóan írták:
„Aki Kassán jár, és Rákóczi sírjánál nem rója le tiszteletét, az nem látta a magyar múltat.”
A kripta így vált a magyar hazaszeretet, hűség és szabadság jelképes szentélyévé — és az is maradt a történelem viharaiban.