A székelyudvarhelyi Művelődési Ház immár hatvannyolc éve áll a város kulturális életének középpontjában. Nehéz ma már elmagyarázni a fiatalabb generációknak, milyen erőfeszítéssel született meg ez az épület: nem nagyvállalkozók és nem is profi kivitelezők emelték, hanem maguk az udvarhelyiek. Az ötvenes években közmunkában, napról napra hordták a téglát, tolták a talicskát és lapátolták a maltert, míg a Nagy-Küküllő partján lassan kibontakozott ez az antik templomokat idéző, impozáns ház.

A nagyterem mennyezetén ma is ott áll a dátum: 1957. Bár a kivitelezés ekkor fejeződött be, az ünnepélyes átadásra csak 1959. május 2-án került sor. A Művelődési Ház azóta a térség egyik legfontosabb szellemi központja – és falai között ott él tovább egy székely szobrász keze munkája is: Orbán Józsefé.

Királyi szobrászból „kulák”
A színpad fölötti székely fonó-jelenetek, táncosok és mesemondók, valamint a termek tulipános ornamentikája mind Haáz Rezső terveit követik, ám a kivitelezést egyetlen mester végezte: Orbán József épületszobrász.
Mégis, a neve évtizedekig alig hangzott el. Ennek oka egyszerű volt: Orbán József a román királyi udvar szobrászaként dolgozott – márpedig ez a kommunista korszakban aligha számított előnynek. Bár belépett a pártba, sosem került a hatalom kegyeibe, és a „kulák” bélyeg sok megpróbáltatást hozott számára.

Székely földről a királyi palotáig
Orbán József 1895-ben született Bágyban, gyermekéveit Jásfalván töltötte. Tehetsége korán megmutatkozott: az agyag a kezében szinte magától formálódott. Az udvarhelyi Kő- és Agyagipari Szakiskolában tanult, Hargita Nándor vezetésével.

1912 után szerény anyagi körülményei megakadályozták, hogy Budapestre kerüljön, ezért munkát vállalt, majd Brajlán és Bukarestben telepedett le.
Itt figyelt fel rá a román királyi udvar; Wilhelm Dietz irányításával mintázóként alkalmazták. Keresetét szülei támogatására is fordította.

Az első világháború elsodorta: katonaként Doberdónál esett fogságba, és öt évig faragott követ Olaszországban. Hazatérése után ismét Bukarestben talált munkát, ahol ekkoriban szinte minden utcában építkeztek – a székely mesterek jó része itt dolgozott.

Mindent hazahozott, amit keresett
1928-ban visszatért Székelyföldre, és saját erejéből, bankhitelt vállalva iskolát épített Kányádban, valamint templomot Székelyszentlászlón. A közösségi szolgálatot sosem adta fel – még akkor sem, ha emiatt újra Bukarestbe kellett visszamennie dolgozni.

1931-ben a királyi palota díszítésére kapott megbízást.

Pályája során dolgozott többek között:

• a brassói Hadsereg Házán,
• a buza-i Brâncoveanu-palotán,
• a bukaresti Román Operán (1952),
• a Scânteia Házán (1953),
• a Párt Múzeumán,
• és a Peleș-kastély restaurálásán (1974) is.

Miközben palotákat díszített, odahaza földet művelt és gazdálkodott – soha nem szakadt el a szülőföldtől.

A legszebb munkája: Udvarhely
1957-ben, 62 éves korában bízták meg a székelyudvarhelyi Művelődési Ház belső díszítésével. A feladat szívéhez nőtt: a székely motívumok, a helyi hagyomány és a paraszti világ képei mind közel álltak hozzá. A színpad fölötti jelenetek – táncosok, regösök, fonóképek – a székely világ esszenciáját sűrítik a térbe.

Később a Brassói Athene, a Csíkszeredai Művelődési Ház és több székelyföldi kultúrház dekorálásán is dolgozott.

„Hat országfőnek dolgoztam…”

Orbán József 95 éves koráig készítette munkáit, sokszor valóban éjt nappallá téve. Saját sírfelirata is ezt a kitartást tükrözi:

„Közel 90 évet éltem.
Dolgoztam én életembe, sokszor éjt nappá téve…”

Élete és pályája példát ad arra, mit jelent: hűnek maradni a szülőföldhöz, a közösségért dolgozni, alkotni és szolgálni egyszerre.

1990 novemberében hunyt el. Kányád domboldalán nyugszik – ott, ahová mindig visszahúzta a szíve.

Elfeledett mester – visszakövetelt emlékezet
Kányád és Székelyudvarhely közössége még adósa Orbán József emlékének. Pedig ha végigsétálunk Bukarest, még megmaradt történelmi város részében, alig találni olyan hangsúlyos középületet a XX. század első feléből, amelyhez ne lett volna köze.
Orbán József a székely közművészet egyik nagy mestere volt.
Nemcsak emlékezést érdemel – megbecsülést is.