A 13. század első felében a Magyar Királyság szellemi és politikai horizontján egyaránt jelen volt az a tudat, hogy a honfoglaló magyarság nem egységes tömbként érkezett a Kárpát-medencébe. A középkori krónikák – Anonymus, Kézai Simon és más szerzők munkái – egyaránt említést tesznek keleti magyar csoportokról, akik a vándorlás során elszakadtak a fő törzsszövetségtől. E hagyomány nem pusztán mítoszként élt tovább: a 13. század elején már konkrét földrajzi elképzelések kapcsolódtak hozzá, amelyek szerint a „régi magyarok” a Volga–Káma vidékén, az úgynevezett Magna Hungária területén élhettek.

Ebben a szellemi közegben született meg a domonkos rend missziós vállalkozása, amelynek egyik legkiemelkedőbb alakja Julianus barát volt. A rend számára a vállalkozás egyszerre jelentett missziós, tudományos és politikai küldetést: a keleti magyarság felkutatása lehetőséget kínált a kereszténység terjesztésére, a magyar eredet kérdésének tisztázására, valamint a keleti világ erőviszonyainak megismerésére.

A források szerint 1235 májusában négy domonkos szerzetes – Julianus, Gerhardus és két rendtársuk – indult útnak. Az expedíció rendkívüli nehézségekkel járt: idegen nyelvek, ismeretlen tájak, ellenséges vagy bizalmatlan népek, valamint az utazás fizikai megpróbáltatásai mind-mind próbára tették a vállalkozást. A csapat tagjai közül ketten útközben visszafordultak, Gerhardus életét vesztette, s végül csak Julianus jutott el céljához.

Julianus beszámolója szerint valóban találkozott olyan népcsoporttal, amelynek nyelve érthető volt számára, és amely saját eredetét is a magyarokhoz kötötte. E találkozás történeti hitelességét később megerősítették azok a dokumentumok, amelyeket 1695-ben Cseles Márton jezsuita szerzetes fedezett fel a vatikáni levéltárban. A domonkos rend elöljárója, Riccardus által írt jelentés, valamint Julianus saját beszámolója egyaránt alátámasztja, hogy a Magna Hungáriába vezető út valós történelmi esemény volt.

Julianus küldetésének azonban volt egy még súlyosabb következménye. Utazása során értesült a mongol birodalom terjeszkedési szándékairól, és személyesen találkozott a nagykán követével is. A mongolok már ekkor Európa felé tekintettek, s a hódítás nem elvont terv, hanem konkrét katonai előkészület volt. Julianus felismerte a fenyegetés súlyát, és néhány hét elteltével visszatért Magyarországra, hogy IV. Bélát figyelmeztesse.

Ez a figyelmeztetés a magyar történelem egyik legkorábbi és legpontosabb előrejelzése volt egy közelgő katasztrófáról. Julianus később még egy alkalommal visszatért a Volga vidékére, ám ekkorra a térség már elpusztult: Batu kán seregei végigdúlták Magna Hungáriát, és a keleti magyar közösségek nyomtalanul eltűntek. A hagyomány szerint Julianus közvetítésével a tatárok fenyegető levelet is küldtek IV. Bélának, amelyben hódolatra szólították fel a magyar királyt – a levél tartalma baljós módon előrevetítette az 1241–1242-es tatárjárás eseményeit.

Julianus barát útjai így nem csupán egy középkori felfedező vállalkozásai voltak. Jelentőségük abban áll, hogy összekötik a magyar őstörténet emlékezetét a középkori geopolitikai valósággal, és egyben a tatárjárás előtörténetének legfontosabb dokumentált epizódját adják. Julianus alakja a magyar történeti emlékezetben egyszerre a kutató, a hírvivő és a tragikus tanú szerepét tölti be – olyan emberét, aki felismerte a veszélyt, de nem tudta megállítani a történelem sodrát.