Bukovina 1902-ben nem ország volt, nem is nemzet, hanem sűrített Közép-Európa. Egy határvidék, ahol a birodalom nem eltörölni akarta a különbségeket, hanem – jobb híján – együtt élni hagyta őket. Erdők, hegyek, kolostorok, piacok és katonai hivatalok között kilenc különböző etnikai közösség létezett egymás mellett: nem olvadva össze, de nem is teljes elszigeteltségben. A Monarchia egyik legösszetettebb mozaikja volt ez.
A huculok a Kárpátok magasabb régióiban éltek: pásztorok, favágók, lótenyésztők, sajátos viselettel, faragott tárgyakkal, énekkel és mítoszokkal. Ők voltak Bukovina „hegyi népe”, akiket sokan romantikus egzotikumnak láttak, de valójában zárt, önálló világot alkottak.
A magyarok kis létszámban, de jelen voltak: főként hivatalnokként, katonatisztként, vasúti alkalmazottként. Nem tömbben éltek, inkább szigetszerűen, az állam képviseletében. Nyelvük sokszor nem volt többségi, de hatalmi nyelv volt.
A cigány (roma) közösségek a peremeken mozogtak: muzsikusként, kovácsként, vándoriparosként. Nem egyetlen csoportot alkottak, hanem több, egymástól is különböző közösséget. Jelenlétük régi volt, státuszuk bizonytalan – de nélkülük Bukovina hangja más lett volna.
A lipovánok, az orosz óhitűek, a vallási menekülés emlékei voltak. Hosszú szakáll, archaikus liturgia, zárt faluközösségek jellemezték őket. Nem asszimilálódtak, nem is törekedtek rá: ők egy másik időből érkeztek.
A zsidó lakosság Bukovina városaiban – Czernowitzban különösen – meghatározó szerepet játszott. Kereskedők, értelmiségiek, nyomdászok, tanítók. A jiddis, a német és a héber egymás mellett élt. Czernowitz egyszerre volt zsidó város és császári város, ami ritka kombináció volt Európában.
A lengyelek több hullámban érkeztek, főként a birodalmi mozgások következtében. Katolikusok voltak egy ortodox–görögkatolikus térségben, ami önmagában identitásjelölővé tette őket. Iskoláik, egyesületeik voltak, és erős történelmi tudattal éltek.
A svábok – német telepesek – a Monarchia racionalitását hozták: földművelés, rend, pontos adminisztráció. Nyelvük a közigazgatás nyelve is volt, kultúrájuk egyszerre volt helyi és birodalmi.
A románok Bukovina déli és keleti részein éltek nagy számban, ortodox hitük és latin eredettudatuk révén sajátos helyet foglaltak el. Számuk és történeti jelenlétük miatt jövőre vonatkozó igényt is hordozott identitásuk – ezt 1902-ben még csak kevesen mondták ki, de mindenki érezte.
A ruszinok – sokszor egyszerűen „helyieknek” nevezve – voltak talán a leginkább bukovinaiak. Se nem teljesen ukránok, se nem oroszok, se nem románok: határidentitás, amely egyszerre volt erő és sebezhetőség.

Bukovina mint állapot

1902-ben mindez még együtt létezett. Nem konfliktusmentesen, de egyensúlyban. Az iskolák nyelvei váltakoztak, a piacokon több nyelven alkudtak, a katonai parancs németül hangzott el, az imák pedig legalább öt nyelven szóltak az ég felé.

Bukovina nem olvasztótégely volt, hanem rétegezett tér. Nem lett belőle nemzetállam – és talán ezért lett később tragikus a sorsa. A 20. század nem tűrte ezt a sokféleséget. Amit 1902-ben még természetesnek vettek, azt néhány évtizeddel később már elviselhetetlennek minősítették.
De abban az évben, a század elején, Bukovina még állt.

Kilenc nép – egy tér.
És egy pillanat, mielőtt minden darabokra hullott volna.