Szepes vármegye (szlovákul: Spiš, németül: Zips, lengyelül: Spisz, latinul: Scepusium)
Szepes vármegye a Magyar Királyság északi peremvidékének egyik legjelentősebb és legsajátosabb történeti egysége volt. Területén napjainkban Szlovákia és Lengyelország osztozik, míg a vármegyével nagyjából megegyező történeti–földrajzi régiót Szepesség néven ismeri a történeti földrajz.
A Szepesség különleges helyet foglalt el a magyar állam térszerkezetében: hegyvidéki fekvése, városias jellege, valamint szász–szlovák–magyar együttélése révén eltért az Alföld vagy a Dunántúl vármegyéitől.

Szepes vármegye a Magyar Királyság egyik legerősebben urbanizált, ugyanakkor etnikailag és jogilag is különutas régiója volt. Története jól példázza, miként alakította a földrajz, a betelepítés és az autonómia egy régió hosszú távú fejlődését. A Szepesség öröksége ma is meghatározó eleme a Kárpát-medence történeti emlékezetének.

Földrajz

Szepes vármegye területét túlnyomórészt hegyvidék alkotta. A vármegye része volt szinte a teljes Magas-Tátra, amely a történeti Magyarország legmagasabb hegyvidéki térsége volt. Ettől délre húzódott a Szepesi-síkság, amely a települések és a közlekedési útvonalak természetes tengelyét adta.
A vármegye további hegységei: Szepesi-Magura; Lőcsei-hegység; Branyiszkói-hegység; Kassai-hegység; Fekete-hegyek; Rozsnyói-hegység
Legfontosabb folyói a Hernád és a Gölnic, amelyek völgyeiben alakultak ki a sűrűbb településhálózatok.
Határai: Északon: Galícia (az Osztrák Császárság tartománya); Keleten: Sáros vármegye; Délen: Abaúj–Torna, valamint Gömör és Kis-Hont vármegyék; Nyugaton: Liptó vármegye

Történeti fejlődés

A Szepesség területe a 11. században még gyéren lakott, erdős vidék volt. A 12. századtól kezdve a magyar királyok tudatos betelepítési politikát folytattak, elsősorban német (szász) telepesek érkezésével.
A terület eredetileg Borsod vármegye része volt, majd a 12. század végén megindult az önálló megyeszervezés. A királyi vármegye klasszikus formája azonban sohasem épült ki teljesen: a Szepességben kevés volt a magyar nemesség, helyüket a városi szász közösségek és saját intézményeik vették át.
Az első ismert ispán 1216-ból adatolható. A nemesi vármegye fokozatosan, a 13–14. század fordulóján alakult ki, különösen Aba Amadé főispánsága idején (1301).
A szepesi városok és a szász kiváltságok
A Szepesség történetének egyik legmeghatározóbb eleme a szepesi szászok (cipszerek) szerepe volt. A 12–13. században betelepült szászok városias kultúrát, fejlett kézműipart és kereskedelmet honosítottak meg.
A szász közösségek: saját jogrenddel, autonóm igazgatással, jelentős gazdasági kiváltságokkal rendelkeztek.
I. Károly király 1317-ben megerősítette kiváltságaikat, és a szepesi szászok hűségüket a rozgonyi csatában (1312) tanúsították.
A 14. században létrejött a 24 város szövetsége, amely a Szepességet a Magyar Királyság egyik legvárosiasabb vidékévé tette.
A zálogba adott városok (1412–1772)
1412-ben Luxemburgi Zsigmond magyar király tizenhárom szepesi várost és három várat zálogosított el a lengyel királynak. Ezek a települések több mint három és fél évszázadon át lengyel fennhatóság alatt álltak, miközben belső autonómiájukat megőrizték.
Csak 1772-ben, Lengyelország első felosztásakor kerültek vissza Magyarországhoz.
Újkor és 19. század
A Szepességet a török háborúk elkerülték, így fejlődése viszonylag zavartalan maradt. A reformáció hatására a szász lakosság többsége evangélikussá vált.
A 17–18. században az ellenreformáció, valamint a gazdasági terhek következtében a német lakosság aránya csökkenni kezdett, helyükre szlovák telepesek érkeztek.
A 19. század közigazgatási reformjai (különösen az 1876-os megyerendezés) felszámolták a szász autonómiát, és a Szepesi 16 város kerülete is beolvadt Szepes vármegyébe.
20. századi sorsfordulók
1918-ban a területet elfoglalta a csehszlovák hadsereg, majd 1920-ban a trianoni békediktátum értelmében Szepes vármegye döntő része Csehszlovákiához került. Egy kisebb északi sávot Lengyelországhoz csatoltak.
A második világháború idején a terület nagy része a független Szlovákia része volt, majd 1945 után ismét Csehszlovákiához, 1993-tól pedig Szlovákiához tartozik.

Lakosság

A vármegye etnikai képe évszázadokon át rendkívül sokszínű volt.
1891-ben: 57,1% szlovák; 27,5% német; 10,7% ruszin; 3,1% magyar
1910-ben: 56,1% szlovák; 22,2% német; 10,8% magyar; 7,1% ruszin

Közigazgatás és városhálózat

Szepes vármegye a 19. század végére nyolc járásra tagolódott. Sajátossága volt, hogy rendkívül sok várossal rendelkezett, ugyanakkor ezek közül sok – gazdasági okokból – lemondott városi rangjáról.
A legjelentősebb városok: Lőcse; Késmárk; Igló; Poprád; Gölnicbánya; Szepesváralja