Turóc vármegye a Magyar Királyság északi részének egyik legkisebb területű, ugyanakkor történetileg és kulturálisan sajátos közigazgatási egysége volt. Utolsó székhelye Turócszentmárton volt, amely a 19. századra nemcsak közigazgatási, hanem szellemi és nemzeti központtá is vált. A vármegye teljes területe ma Szlovákia része.
Turóc földrajzi zártsága, viszonylagos elszigeteltsége és etnikai összetétele miatt eltérő fejlődési pályát járt be, mint a nagyobb, nyitottabb felvidéki vármegyék.

Földrajz

Turóc vármegye területét szinte teljes egészében a Turóci-medence alkotta, amelyet minden irányból a Kis-Fátra hegység csoportjai ölelnek körül. Ez a természetes keret zárt, jól körülhatárolható tájegységet hozott létre, amely meghatározta a településszerkezetet, a gazdaságot és a közlekedési viszonyokat is.

Legfontosabb folyói:
Vág, amely a medence nyugati peremén halad, Turóc, amely a vármegye névadója és belső vízrajzi tengelye volt. Turóc a Magyar Királyság legkisebb vármegyéi közé tartozott, területe és népessége is elmaradt a környező megyékétől.

Határai:
Északon: Trencsén és Árva vármegyék; keleten: Zólyom, Liptó és Árva; Délen: Bars; Nyugaton: Nyitra vármegye

Történelem

Korai történet és a honfoglalás előtti örökség
Turóc területén a népvándorlás korából öt jelentős földvár ismert: Visegrád, Prékopa, Jeszen, Szklabinya, Blatnica környékén.
Ezek a földvárak a szláv lakosság politikai és gazdasági központjai voltak. A magyar honfoglalás nem hozott radikális törést a térség életében: a helyi szláv lakosság falvai fennmaradtak, neveik pedig átöröklődtek a Magyar Királyság korába is. Ez a kontinuitás jól mutatja a Felvidék északi területeinek békés integrációját.
A magyarság elsősorban a medence déli részén telepedett meg. A Divék nemzetség alapította meg Turóc első keresztény egyházát, a szentmáriai templomot (Kisszocóc), amely a keresztény államszervezés korai nyomát jelzi.

Középkori fejlődés
Turóc hosszú ideig a zólyomi uradalom része volt, önálló közigazgatási szerepe csak később alakult ki. Visegrád vára, amely a korai időkben fontos központ volt, a 13. századra elveszítette jelentőségét, neve azonban fennmaradt a környező kiterjedt erdőségek elnevezéseként.
Szklabinya első írásos említése 1309-ből származik, és később a térség egyik fontos településévé vált.
A vármegye a 15. században nyerte el végleges közigazgatási formáját. Kis mérete ellenére önálló nemesi vármegye lett, bár gazdasági és politikai súlya továbbra is mérsékelt maradt.

Újkor és a nemzeti mozgalmak szerepe
Turóc vármegyét a török hódoltság közvetlenül nem érintette, így a 16–17. században viszonylag nyugodt fejlődési pályát követett. Gazdaságát főként: erdőgazdálkodás, állattartás, kisebb kézműipari tevékenységek jellemezték.
A 19. században Turócszentmárton kiemelkedő szerepet kapott a szlovák nemzeti mozgalomban. Itt működtek fontos kulturális és társadalmi intézmények, és a város a szlovák értelmiség egyik központjává vált. Ez a folyamat jelentősen befolyásolta a vármegye politikai arculatát a dualizmus időszakában.

A 20. század fordulói
1918-ban Turóc vármegye területét a csehszlovák állam foglalta el, majd 1920-ban, a trianoni békediktátum értelmében hivatalosan is Csehszlovákiához került. Az első bécsi döntés nem érintette a vármegyét, mivel területén nem volt jelentős magyar többségű sáv.
A második világháború után Turóc a helyreállított Csehszlovákia része lett, majd 1993-tól az önálló Szlovákia közigazgatásához tartozik.

Lakosság

Turóc vármegye etnikai összetétele viszonylag homogén volt, különösen a 20. század elején.
1910-ben a vármegye 55 700 lakosából: 38 432 fő (68,99%) szlovák; 10 993 fő (19,73%) német; 5 560 fő (9,98%) magyar
Ez az arány magyarázza, hogy a vármegye a nemzetiségi kérdésekben kevésbé volt vitatott, mint számos más felvidéki térség.