Szomszédos vármegyék: északon – Jász–Nagykun–Szolnok vármegye; délen – Csanád vármegye és Arad vármegye; keleten – Bihar vármegye; nyugaton – Csongrád vármegye.
Békés vármegye (latinul: Comitatus Bekesiensis, németül: Komitat Bekesch, szlovákul: Békešská stolica) a történeti Magyar Királyság alföldi részén elhelyezkedő közigazgatási egység volt. Területe síkvidéki jellegű, fő vízfolyásai a Körösök, a Berettyó és a Száraz-ér, amelyek a mezőgazdasági termelés és a településhálózat alapját képezték. A vármegye földrajzi fekvése északról Jász-Nagykun-Szolnok, keletről Bihar, délkeletről Arad, délről Csanád, délnyugatról pedig Csongrád vármegyékkel érintkezett, amely a térség történeti és gazdasági kapcsolatrendszerét is meghatározta.
A vármegye székhelye a kezdetekben Békés, majd Gyula, végül Békéscsaba lett, amelyek a közigazgatás, a kereskedelem és a kulturális élet központjaiként működtek. Békés vármegye kialakulása a Szent István király által szervezett korai királyi vármegyerendszerhez kapcsolódik, alapítását valószínűleg a Csolt nemzetség birtokaira építették. A középkor folyamán a tatárjárás pusztításai, majd a települések újjáépítése és a Gyula környéki várak kiépítése alakította a terület társadalmi és gazdasági szerkezetét.
A 16–17. században Békés vármegye a Keleti Magyar Királyság, majd a török hódoltság része volt, 1699-ben a karlócai béke értelmében szabadult fel. A 18. század második felétől megindult az Alföld újranépesedése és gazdasági fellendülése, amely Békés vármegyét is érintette. Az 1848–49-es szabadságharc idején a terület közvetett módon vett részt az eseményekben, a dualizmus korában pedig a vasúthálózat kiépítése, valamint a Gyula és Békéscsaba gazdasági fejlődése emelte a vármegye regionális jelentőségét.
Az első világháborút követően Békés vármegye rövid ideig román megszállás alá került, majd a trianoni békediktátum értelmében területileg változatlan maradt, ám Magyarország peremére került. A második világháború után a szlovák lakosság egy részét kitelepítették, helyükre felvidéki magyarok érkeztek. A vármegye az 1950-es megyerendezés során szűnt meg, területét összevonták a környező járásokkal, létrehozva a mai Békés megyét.
1. A korai időszak
Békés vármegye korai története szorosan összefügg az Alföld délkeleti térségének természetföldrajzi adottságaival és a korai magyar államszervezet kiépülésével. A Körösök és mellékágaik által szabdalt, vízjárta síkvidék már a régészeti leletek tanúsága szerint az őskortól kezdve lakott volt. A neolitikus földművelő kultúrákat bronzkori és vaskori népesség követte, majd a római korban a térség a Barbaricum részeként a szarmata jazigok szállásterülete lett. A népvándorlás korában hun, gepida és avar jelenlét mutatható ki, amit a 9. században a honfoglaló magyarság települései váltottak fel.
A 10. század végén és a 11. század elején a terület a magyar törzsi-nemzetségi szervezet keretei között tagolódott. A Körös–Maros köze stratégiai jelentőségű vidék volt, mivel összekötötte a Tiszántúlt az Erdély felé vezető útvonalakkal. A térség a korai magyar hatalmi központok peremvidékéhez tartozott, és feltehetően több nemzetség birtoklása alatt állt. A királyi hatalom megszilárdulása, különösen I. (Szent) István uralkodása idején, e vidéken is megindult a vármegyerendszer kiépítése. Békés vármegye szervezése a 11. század első felében történhetett meg, amikor a királyi közigazgatás fokozatosan felváltotta a nemzetségi alapú hatalmi struktúrákat.
A korai vármegye központja minden bizonnyal egy földvár volt, amely a királyi ispán székhelyéül szolgált. A várhoz kiterjedt várbirtok és szolgálónépi szervezet kapcsolódott, amely biztosította a katonai és gazdasági hátteret. A térség vízrajzi viszonyai miatt a települések többsége folyóhátakra, ármentes magaslatokra települt, ami sajátos, szórt településszerkezetet eredményezett. A korai falvak gazdasági alapját az állattartás és az ártéri gazdálkodás jelentette, kiegészülve fokozatosan terjedő földműveléssel.
Az államszervezés részeként megindult az egyházi struktúra kiépítése is. A terület püspökségi beosztása a 11. század folyamán alakult ki, és a plébániahálózat fokozatosan lefedte a sűrűbben lakott részeket. A kereszténység intézményesülése együtt járt a temetkezési szokások és a társadalmi rend átalakulásával, valamint a királyi jogrend érvényesítésével.
Békés vármegye korai fejlődését meghatározta határvidéki jellege is. A 11–12. század folyamán a Körösök vidéke részben ütközőzóna volt a délkeleti irányból érkező támadásokkal szemben, ugyanakkor gazdasági értelemben átmeneti térségként működött a Tiszántúl és Erdély között. A királyi birtokok mellett már a korai időszakban megjelentek világi és egyházi adománybirtokok, ami a nemesi földtulajdon csíráinak kialakulását jelezte.
A 12. század végére a vármegye területén megszilárdult a királyi közigazgatási keret, a nemzetségi alapú birtoklás fokozatosan átalakult, és kialakult az a településhálózat, amelyre a középkori fejlődés épülhetett. A korai időszak öröksége – a vízjárta tájhoz alkalmazkodó gazdálkodás, a királyi vármegye intézménye és a keresztény egyházszervezet kiépülése – hosszú távon meghatározta Békés vármegye történeti arculatát.
2. Középkor
Békés vármegye középkori fejlődését alapvetően az Alföld délkeleti térségének sajátos természeti viszonyai, a királyi vármegyei szervezet megszilárdulása, valamint a birtokszerkezet átalakulása határozta meg. A 13. századra a korai királyi várbirtokrendszer fokozatosan háttérbe szorult, és egyre nagyobb szerephez jutottak a nemesi magánbirtokok, valamint az egyházi intézmények földjei. A vármegye területe döntően síkvidéki, vízjárta jellegű volt, amely a Körösök ágrendszeréhez kapcsolódva sajátos településszerkezetet és gazdálkodási formákat eredményezett.
A tatárjárás (1241–1242) súlyos pusztítást okozott a térségben. A nyílt alföldi terület különösen kitett volt a támadásoknak, és számos falu elnéptelenedett vagy elpusztult. A pusztítást követően megindult az újjáépítés és részben az újratelepítés folyamata, amely során a királyi hatalom igyekezett megerősíteni a védelmi rendszert és ösztönözni a gazdasági regenerációt. Bár a térségben a kővárak száma csekély maradt, a vízrajzi adottságok természetes védelmet biztosítottak, és a megerősített udvarházak, kisebb erődítések helyi szerepet tölthettek be.
A 13–14. század folyamán Békés vármegye birtokszerkezete jelentősen átalakult. A királyi adományozások következtében előkelő nemesi családok és egyházi intézmények szereztek jelentős területeket. A nemesi társadalom differenciálódott: a nagybirtokos réteg mellett kialakult a közép- és kisnemesség, amely a vármegyei közigazgatás gerincét alkotta. A vármegyei közgyűlés és a szolgabírói rendszer a 14. századra megszilárdult, és a helyi igazságszolgáltatás, valamint az adóztatás fontos fórumává vált.
Gazdasági szempontból a középkori Békés vármegye életét az állattartás és az ártéri gazdálkodás határozta meg. A folyók menti rétek és legelők kedveztek a szarvasmarha- és lótenyésztésnek, míg a magasabb fekvésű területeken gabonatermesztés folyt. A halászat, a vadászat és a méhészet kiegészítő jövedelmet biztosított. A településhálózat laza, részben szétszórt jellegű maradt, és a falvak többsége viszonylag kis lélekszámú volt. Mezővárosi fejlődés csírái is megfigyelhetők voltak, különösen a forgalmasabb útvonalak és átkelőhelyek közelében, ahol vásártartási joggal rendelkező települések alakultak ki.
A 14–15. században, az Anjou- és a Zsigmond-kor idején a megye fokozatosan integrálódott a királyság gazdasági és politikai rendszerébe. A nemesség részt vett az országos politikai életben, képviselői megjelentek az országgyűléseken, és bekapcsolódtak a rendi állam működésébe. A késő középkorban a nagybirtokok koncentrációja erősödött, ami a jobbágyság terheinek növekedésével járt. A 15. század végére a társadalmi rétegződés élesebbé vált, és a földesúri jogok kiterjesztése fokozta a falusi közösségek függését.
A középkor végén Békés vármegye földrajzi helyzete ismét stratégiai jelentőségre tett szert. A déli irányból erősödő oszmán fenyegetés következtében a térség fokozatosan a védekezés előterévé vált. A 15. század második felétől gyakoribbá váltak a portyák és katonai átvonulások, amelyek gazdasági bizonytalanságot okoztak. Bár a teljes török megszállás csak a 16. században következett be, a középkor utolsó évtizedeiben már érzékelhető volt az a politikai és katonai átalakulás, amely alapvetően új korszakot nyitott a megye történetében.
A középkor végére Békés vármegye intézményrendszere, birtokszerkezete és településhálózata megszilárdult, ám a külső katonai fenyegetés és a társadalmi feszültségek előrevetítették a következő korszak mélyreható változásait.
3. A kora újkor (16–17. század)
Békés vármegye kora újkori történetét alapvetően a Magyar Királyság három részre szakadása, az oszmán hódítás és a hódoltsági berendezkedés határozta meg. A mohácsi csatát követő politikai válság és kettős királyválasztás következményei a délkeleti alföldi térséget különösen érzékenyen érintették. A 16. század közepére Békés vármegye teljes területe az Oszmán Birodalom fennhatósága alá került, és több mint másfél évszázadon át a hódoltság részeként működött.
A török közigazgatás a korábbi vármegyei rendszert felszámolta, helyébe szandzsákokra és nahijékre tagolt igazgatási struktúra lépett. A terület kezdetben a temesvári vilajethez tartozott, majd az igazgatási beosztás többször módosult. A magyar nemesi közigazgatás intézményei megszűntek, a nemesség jelentős része elmenekült vagy elveszítette birtokait, ugyanakkor a földesúri jogok egy része – különösen a királyi Magyarországra menekült földbirtokosok esetében – jogilag tovább élt, még ha tényleges érvényesítésük korlátozott is maradt.
A hódoltsági időszak legsúlyosabb következménye a népességcsökkenés és a településhálózat átalakulása volt. A folyamatos hadjáratok, portyák, adóterhek és járványok következtében számos középkori falu elpusztult vagy elnéptelenedett. A vízjárta, mocsaras területek ugyan bizonyos fokú természetes védelmet biztosítottak, de a nyílt alföldi táj nem kedvezett a tartós védekezésnek. A megmaradt lakosság gyakran költözött össze nagyobb, védettebb településekbe, illetve a folyóhátak és erdős területek rejtekébe húzódott.
Gazdasági szempontból a térség alkalmazkodott az új viszonyokhoz. Az állattartás, különösen a szarvasmarha-tenyésztés továbbra is meghatározó maradt, mivel a nagy kiterjedésű legelők és puszták kedveztek e gazdálkodási formának. A marhakereskedelem – részben közvetítő hálózatokon keresztül – a hódoltság idején is fennmaradt, és fontos bevételi forrást jelentett. A földművelés visszaszorult, különösen az elnéptelenedett területeken, de a megmaradt közösségek a helyi szükségletek kielégítésére továbbra is folytatták a gabonatermesztést.
A lakosság jogi helyzete kettős adóztatással terhelődött. A hódoltsági területek sajátosságaként a jobbágyság nemcsak az oszmán hatóságoknak fizetett adót, hanem – bizonyos esetekben – a királyi Magyarországon élő földesurak is igényt tartottak járandóságaikra. Ez a kettős teher jelentős gazdasági megterhelést okozott, és hozzájárult a társadalmi bizonytalansághoz.
A 17. század folyamán a térség hadszíntérré vált a Habsburg–Oszmán háborúk idején. A tizenöt éves háború (1591–1606) különösen súlyos pusztítást eredményezett, és több település végleg eltűnt a középkori hálózatból. A későbbi hadjáratok és belső mozgalmak – így a Bocskai-felkelés vagy a Rákóczi-szabadságharc előzményei – közvetve szintén érintették a térséget, bár Békés döntően továbbra is oszmán fennhatóság alatt maradt egészen a 17. század végéig.
A felszabadító háborúk során, különösen 1686 után, a Habsburg seregek fokozatosan visszafoglalták az Alföld területeit. Békés vármegye vidéke a 17. század végére kikerült az oszmán uralom alól, ám a hódoltsági másfél évszázad következményei mély nyomot hagytak. A településhálózat megritkult, a lakosság száma jelentősen csökkent, a gazdasági struktúra átalakult. A kora újkor végére így egy részben elnéptelenedett, újratelepítésre és újjászervezésre váró térség képe rajzolódott ki, amely a 18. században alapvető demográfiai és társadalmi változásokon ment keresztül.
4. Újkor és újjászerveződés (18–19. század)
Békés vármegye 18–19. századi történetét a török uralom alóli felszabadulást követő újjáépítés, a Habsburg-államszervezet megszilárdulása, majd a polgári átalakulás folyamata határozta meg. A 17. század végére a hódoltsági pusztítások következtében a megye területe nagyrészt elnéptelenedett, településhálózata megritkult, gazdasági élete visszaesett. A 18. század első évtizedeiben ezért a legfontosabb feladat a birtokviszonyok rendezése, a közigazgatás újjászervezése és a lakosság pótlása volt.
A felszabadító háborúkat követően a korábbi birtokok jelentős része a kincstár kezelésébe került, majd adományozások és telepítések révén új földesúri struktúra alakult ki. Nagybirtokos családok szerezték meg a terület jelentős hányadát, ami hosszú távon meghatározta a megye társadalmi arculatát. A 18. század folyamán szervezett betelepítések indultak: magyar, szlovák, román és német lakosság érkezett, részben spontán módon, részben földesúri vagy állami ösztönzésre. Az újratelepítés következtében a népességszám gyorsan növekedett, és a korábbi puszták helyén új falvak, mezővárosok jöttek létre.
A gazdasági élet alapját továbbra is a mezőgazdaság jelentette. A kiterjedt alföldi síkság kedvezett a gabonatermesztésnek és az állattartásnak, különösen a szarvasmarha- és juhtenyésztésnek. A 18. század második felében a mezőgazdasági termelés fokozatosan piacosodott, és a termények egyre inkább bekapcsolódtak az országos kereskedelembe. A folyószabályozások előtti időszakban a vízjárta területek még jelentős szerepet játszottak az ártéri gazdálkodásban, a halászatban és a legeltetésben.
A társadalmi viszonyokat a nagybirtokrendszer és a jobbágyság tömeges jelenléte határozta meg. Mária Terézia úrbéri rendelete a megyében is szabályozta a jobbágyi szolgáltatásokat, ami mérsékelte a földesúri önkény egyes formáit, ugyanakkor fenntartotta a feudális kereteket. A 18. század végére kialakult egy differenciált paraszti társadalom, amelyben a módosabb gazdák és a zsellérek közötti különbségek egyre élesebbé váltak.
A 19. század első felében Békés vármegye is bekapcsolódott a reformkori politikai és gazdasági átalakulásba. A megyei közgyűlések fórumot biztosítottak a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés és a modernizáció kérdéseinek megvitatására. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során a feudális kötöttségek megszűntek, a jobbágyság felszabadult, és a polgári tulajdonviszonyok alapjai létrejöttek. A szabadságharc leverését követő neoabszolutizmus idején a vármegyei önkormányzat működését korlátozták, de az 1867-es kiegyezés után helyreállt a megyei közigazgatás.
A dualizmus időszakában Békés vármegye az alföldi agrártermelés egyik meghatározó térségévé vált. A gabonakonjunktúra, a vasútépítés és a piacbővülés elősegítette a gazdasági növekedést. A folyószabályozások és ármentesítések jelentősen átalakították a tájat, növelve a művelhető területek arányát és csökkentve az árvizek pusztítását. A mezőgazdasági nagybirtokok mellett megerősödött a paraszti középréteg, ugyanakkor a földnélküli agrárnépesség aránya is magas maradt, ami társadalmi feszültségek forrásává vált.
A 19. század végére Békés vármegye közigazgatási, gazdasági és társadalmi értelemben stabil, de erősen agrárjellegű térséggé vált. A polgári állam intézményei megszilárdultak, a településhálózat véglegessé vált, és a modernizáció alapjai létrejöttek, ugyanakkor a társadalmi szerkezetben tovább éltek a nagybirtokrendszerből fakadó egyenlőtlenségek, amelyek a 20. század elején új kihívások elé állították a vármegyét.
5. A 20. század és a trianoni békediktátum
A 20. század elején Békés vármegye a Magyar Királyság alföldi térségének egyik jelentős, területileg egységes közigazgatási egysége volt. Gazdasági arculatát elsősorban a nagybirtokokra és középbirtokokra épülő mezőgazdaság, a gabonatermesztés és az állattenyésztés határozta meg, amelyhez a mezővárosok – Gyula, Békéscsaba, Orosháza és Szarvas – iparosodó kézműipara és kereskedelme társult. A lakosság etnikai és felekezeti összetétele sokszínű volt: a magyar többség mellett jelentős szlovák és román közösségek, valamint kisebb német csoportok éltek a vármegyében, ami sajátos társadalmi és kulturális karaktert adott a térségnek.
Az első világháború súlyos terheket rótt a vármegyére. A hadba vonulások, az emberveszteségek, az élelmiszer-beszolgáltatások és a hadigazdaságra való átállás megrendítették a helyi társadalom egyensúlyát. A mezőgazdasági termelés visszaesett, a munkaerőhiány különösen a nagyüzemi gazdálkodásban okozott problémát. A háború végére a gazdasági nehézségek és az infláció következtében fokozódtak a társadalmi feszültségek, amelyek az 1918–1919-es forradalmi időszakban tovább mélyültek.
A történelmi Magyar Királyság felbomlása Békés vármegyében is politikai bizonytalanságot eredményezett. Bár a térség nem került olyan mértékű idegen katonai megszállás alá, mint az ország peremvidékei, az államhatalom meggyengülése és az intézményi keretek átalakulása itt is érezhető volt. Az 1919-es Tanácsköztársaság idején bevezették a tanácsrendszert, sor került államosításokra és rekvirálásokra, amelyek különösen a birtokos réteget és az egyházi intézményeket érintették hátrányosan.
Az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés új geopolitikai helyzetet teremtett. Békés vármegye területének túlnyomó része Magyarországon maradt, ám keleti peremén határ menti térséggé vált, közvetlen szomszédságba kerülve Romániával. A korábban természetes gazdasági kapcsolatok egy része megszakadt, piacok és közlekedési útvonalak estek el, ami különösen a határhoz közeli települések fejlődését vetette vissza. A vármegye gazdasági mozgástere beszűkült, és a külkereskedelmi irányok átrendeződése hosszabb távon is éreztette hatását.
A két világháború közötti időszakban Békés továbbra is agrárjellegű térség maradt. A földreform csak korlátozott mértékben alakította át a birtokszerkezetet: a nagybirtokok jelentős része fennmaradt, miközben a parasztság földhiánya továbbra is súlyos társadalmi problémát jelentett. A mezővárosok iparosodása lassú ütemben haladt, a lakosság többsége továbbra is a mezőgazdaságból élt, ami kiszolgáltatottá tette a térséget az agrárkonjunktúra ingadozásainak.
A második világháború idején a vármegye főként hátországi szerepet töltött be, de a front 1944–1945-ös átvonulása jelentős károkat okozott az infrastruktúrában és a településekben. A szovjet hadsereg megjelenését követően megkezdődött a politikai rendszer gyökeres átalakítása. A háború utáni földreform felszámolta a nagybirtokrendszert, alapjaiban változtatva meg a társadalmi és birtokszerkezeti viszonyokat.
Az 1945 utáni években Békés vármegye a kiépülő kommunista hatalomgyakorlás keretei közé került. Az államosítások, a kollektivizálás és az egypártrendszer megszilárdulása megszüntette a történeti vármegyei önkormányzat hagyományos funkcióit. Az 1950-es megyerendezés során a történelmi vármegyerendszert felszámolták; bár Békés megye területi keretei nagyrészt fennmaradtak, intézményi és jogi tartalma gyökeresen átalakult, és a szocialista közigazgatás részévé vált.
A 20. század végére Békés vármegye elsősorban történeti fogalomként maradt fenn. A trianoni békeszerződés nem szüntette meg a vármegyét, de határ menti helyzetbe hozta, gazdasági lehetőségeit korlátozta, és fejlődési pályáját hosszú távon befolyásolta. Öröksége tovább él a településszerkezetben, a mezővárosi hagyományokban és az Alföld agrártársadalmi múltjában, amelynek egyik jellegzetes és meghatározó térsége maradt.