Szomszédos vármegyék: északon és északkeleten – Abaúj-Torna vármegye; északnyugat – Gömör és Kis-Hont vármegye; nyugaton – Heves vármegye; délkeleten – Hajdú vármegye; keleten – Szabolcs vármegye és Zemplén vármegye;
Borsod vármegye (latinul: Comitatus Borsodiensis, németül: Borschod) a történeti Magyar Királyság északkeleti részén fekvő közigazgatási egység volt. Területe a trianoni békediktátum után is teljes egészében Magyarország része maradt. A vármegye történeti székhelye Borsod vára volt, majd Miskolc vált központtá, amely 1724-től a megyeháza helyszíne lett. 1923–1939 között Borsod, Gömör és Kishont k.e.e. vármegye részeként, majd 1945–1950 között Borsod-Gömör vármegye részeként működött; az 1950-es közigazgatási reform során hozták létre a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megyét.
A vármegye földrajzi adottságai változatosak voltak: nagyobb része a Bükk hegység és a Sajó alsó völgye, kisebb része síkság, a Tiszáig terjedően. Északról Abaúj-Torna és Gömör-Kishont, keletről Abaúj-Torna, Zemplén és Szabolcs, délről Hajdú és Heves, nyugatról Gömör-Kishont, Nógrád és Heves vármegyék határolták.
A megye története az államalapítás idejére nyúlik vissza: Szent István király alapította, központja kezdetben Borsod vára volt, amely a mai Edelény közelében feküdt. A középkor folyamán a tatárjárás jelentős pusztítást okozott; a 13. század közepétől kővárakat építettek, köztük Cserépvárat, Csorbakőt, Dédest, Diósgyőrt és Szendrőt. A 16–17. században a megye részben török uralom alá került, Miskolc, Dédes és Diósgyőr várai időszakosan elfoglalásra kerültek. 1707-ben Ónod mellett zajlott a Rákóczi-szabadságharc egyik fontos eseménye, az ónodi országgyűlés.
A 19. században a vármegye fokozatosan iparosodott: a földművelés és állattenyésztés mellett a bányászat, vasipar, gépgyártás, üveg- és papíripar, valamint a helyi kereskedelem jelentős szerepet játszott. Miskolc városa a vasútvonalak központjává vált, összekapcsolva a megye gazdaságát az ország más részeivel.
A lakosság etnikai összetétele főként magyar volt, kisebb számban szlovák, német és rutén közösségekkel. 1857-ben a 170 384 fős népesség 98,5%-a magyar volt, 1880-ban 89,2% magyar, 5,3% szlovák, 1,1% német, 0,2% rutén; 1910-re 289 492 főből 97,3% magyar, 1,4% szlovák és 0,8% német. Felekezeti megoszlása szerint túlsúlyban a római katolikusok, jelentős református, görögkatolikus és izraelita közösségek éltek a területen.
Borsod vármegye hosszú története során stratégiai, gazdasági és kulturális központként szolgált Észak-Magyarországon, amely szerepe a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megyében is tovább él.
1. A korai időszak
Borsod vármegye korai története szorosan összefügg az északkelet-magyarországi térség földrajzi adottságaival, különösen a Bükk hegység, a Sajó és a Hernád völgyének stratégiai jelentőségével. A terület már az őskortól kezdve lakott volt, amit paleolitikus, majd neolitikus és bronzkori régészeti leletek igazolnak. A vaskorban szkíta, majd kelta hatások érvényesültek, a római korban pedig a vidék a Barbaricum részeként a birodalom határvidéki gazdasági és kereskedelmi kapcsolatrendszerébe kapcsolódott be. A népvándorlás korában hun, gepida és avar jelenlét mutatható ki, amelyet a 9. század végén a honfoglaló magyarság települései követtek.
A 10. század folyamán a terület a magyar törzsi-nemzetségi szervezet keretei között tagolódott. A Sajó és a Hernád völgye fontos közlekedési és katonai útvonalnak számított, amely összekötötte a Felföldet az Alfölddel. A honfoglalás utáni évtizedekben több nemzetség is birtokolhatta a vidéket, amit a korai temetők és földvárak jelenléte jelez. A királyi hatalom megszilárdulásával, különösen I. (Szent) István uralkodása idején, megindult a vármegyerendszer kiépítése, amelynek keretében Borsod vármegye is létrejött a 11. század első felében.
A vármegye központja a borsodi földvár volt, amely a mai Edelény közelében állt. Ez a sánccal és árokkal megerősített ispáni központ a királyi hatalom helyi támaszpontjaként szolgált. Az ispán irányítása alá tartozott a várbirtok, valamint a hozzá kapcsolódó szolgálónépi szervezet, amely katonai, gazdasági és igazgatási feladatokat látott el. A korai vármegye területe valószínűleg kiterjedtebb volt a későbbi határoknál, és magában foglalta a hegyvidéki és a folyóvölgyi területeket egyaránt.
A 11–12. században a királyi birtokállomány fokozatosan csökkent az adományozások következtében. Egyházi intézmények és világi előkelők kaptak földeket, ami a magánbirtoklás erősödéséhez vezetett. A térségben megjelentek a monostorok és plébániák, amelyek a keresztény egyházszervezet kiépülését jelezték. A templomos falvak számának növekedése a népesség gyarapodását és a településhálózat stabilizálódását tükrözte.
Borsod vármegye korai fejlődésében jelentős szerepet játszott a természeti erőforrások jelenléte. A hegységi területek erdőségei faanyagot és vadállományt biztosítottak, míg a folyóvölgyek termékeny földjei kedveztek a földművelésnek és az állattartásnak. A térség ásványkincsei – különösen a vasérc – már a korai időszakban ismertek lehettek, ami megalapozta a későbbi bányászati és kohászati fejlődést.
A 12. század végére Borsod vármegye közigazgatási szervezete megszilárdult. A királyi ispán mellett megjelentek a vármegyei nemesség képviselői, és kialakulóban volt az a rendi struktúra, amely a középkor folyamán meghatározta a megye politikai életét. A korai időszak öröksége – a királyi várispánság rendszere, a keresztény egyházszervezet kiépülése és a településhálózat alapjainak lerakása – hosszú távon meghatározta Borsod vármegye történeti fejlődését.
2. Középkor
Borsod vármegye középkori fejlődését a királyi várispánság rendszerének átalakulása, a nemesi birtokszerkezet megszilárdulása és az észak-magyarországi térség gazdasági differenciálódása határozta meg. A 13. századra a korai királyi várbirtok jelentős része világi és egyházi kézbe került, ami a magánföldesúri hatalom erősödését eredményezte. A vármegye területe földrajzilag tagolt volt: a Sajó és a Hernád völgyei sűrűbben lakott, mezőgazdasági művelésre alkalmas térségeket alkottak, míg a Bükk és a környező hegyvidék erdőségei ritkább településhálózattal rendelkeztek.
A tatárjárás 1241–1242-ben Borsod vármegyét is súlyosan érintette. A nyílt völgyek és települések jelentős pusztítást szenvedtek, ugyanakkor a hegyvidéki menedékhelyek bizonyos fokú védelmet nyújtottak. A pusztítást követően IV. Béla uralkodása idején megindult a várépítési program, amelynek eredményeként a térségben több kővár is létesült vagy megerősödött. A hegytetőkre épített erősségek – köztük a később jelentőssé váló diósgyőri és dédesi vár – nemcsak katonai, hanem közigazgatási és gazdasági központi szerepet is betöltöttek.
A 14. században, az Anjou-kor idején Borsod vármegye gazdasági és politikai súlya növekedett. A diósgyőri királyi vár és uradalom kiemelt szerepet kapott, különösen I. Lajos uralkodása alatt, amikor a király gyakran tartózkodott itt. A királyi jelenlét ösztönzően hatott a környék fejlődésére, és erősítette a vármegye integrációját az országos hatalmi struktúrába. A nemesség társadalmi differenciálódása tovább folytatódott: a nagybirtokos családok mellett jelentős számú közép- és kisnemesi réteg alakult ki, amely aktívan részt vett a vármegyei közgyűlések munkájában.
Gazdasági szempontból a középkori Borsod változatos képet mutatott. A folyóvölgyekben gabonatermesztés és állattartás folyt, míg a hegyvidéki területeken az erdőgazdálkodás, a vadászat és a faszéntermelés játszott szerepet. A 14–15. századtól egyre nagyobb jelentőségre tett szert a bányászat és a kohászat, különösen a vasérc kitermelése és feldolgozása. A bányászati tevékenység fellendülése hozzájárult a kézműipar fejlődéséhez és egyes települések mezővárosi rangra emelkedéséhez.
A késő középkorban a vármegye társadalmi viszonyait a földesúri jogok kiterjesztése és a jobbágyság terheinek növekedése jellemezte. A 15. század folyamán a nagybirtokok koncentrációja erősödött, ami a kisebb nemesi családok mozgásterét szűkítette. A parasztság számára a robot és a pénzjáradék növekedése jelentett terhet, ami időnként helyi konfliktusokhoz vezetett.
A 16. század elejére Borsod vármegye a Magyar Királyság északi térségének egyik stabil, de társadalmi feszültségekkel terhelt közigazgatási egysége volt. A déli irányból erősödő oszmán fenyegetés ugyan közvetlenül még nem érintette tartósan a területet, de a katonai és politikai bizonytalanság már érezhető volt. A középkor végére a vármegye intézményrendszere, birtokszerkezete és gazdasági alapjai megszilárdultak, megalapozva a következő korszak, a kora újkor átalakulásait.
3. A kora újkor (16–17. század)
Borsod vármegye kora újkori történetét a Magyar Királyság felbomlása, a török hódítás és a Habsburg–erdélyi hatalmi küzdelmek határozták meg. A mohácsi csatát követő politikai válság a vármegyét is érintette: a térség az északi országrész részeként a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség közötti hatalmi térben helyezkedett el, miközben a 16. század közepétől az oszmán terjeszkedés közvetlen katonai fenyegetést jelentett.
1544-ben a török elfoglalta a diósgyőri várat, ami a megye déli és középső részeit közvetlen hódoltsági befolyás alá vonta. Borsod területe a 16–17. században részben hódoltsági, részben királyi fennhatóság alatt állt, sőt időnként az Erdélyi Fejedelemség befolyása is érvényesült. A megye így határvidékké vált, ahol a közigazgatási és katonai viszonyok gyakran változtak. A török közigazgatás a megszállt területeken bevezette saját adórendszerét, miközben a királyi oldalon fennmaradt a vármegyei szervezet, bár működése gyakran korlátozott volt.
A 16. század második felétől Borsod a végvárrendszer előterébe került. A térség kulcsfontosságú erőssége Eger vára volt, amelynek 1552-es sikeres védelme átmenetileg stabilizálta az északi országrész helyzetét. A tizenöt éves háború (1591–1606) azonban ismét súlyos pusztítást hozott: települések néptelenedtek el, a mezőgazdasági termelés visszaesett, és a lakosság jelentős része menekülésre kényszerült. A folyamatos hadjáratok, portyák és adóterhek a társadalmi viszonyokat is megingatták.
A 17. század első felében Borsod vármegye többször hadszíntérré vált a Habsburg-ellenes rendi mozgalmak idején. Bocskai István felkelése, majd Bethlen Gábor és I. Rákóczi György hadjáratai során a megye stratégiai jelentősége ismét előtérbe került, mivel az északkeleti útvonalak ellenőrzése katonai és politikai szempontból egyaránt fontos volt. A lakosság számára ez az időszak ismételt katonai átvonulásokat, beszállásolásokat és anyagi terheket jelentett.
Gazdasági téren a kora újkor kettősséget mutatott. A folyóvölgyekben a mezőgazdasági termelés – a kedvezőtlen körülmények ellenére – továbbra is fennmaradt, míg a hegyvidéki térségekben az erdőgazdálkodás és a vasfeldolgozás szerepe nőtt. A 17. század folyamán a bányászat és a kohászat új lendületet kapott, különösen a vasérc kitermelése terén, ami hosszabb távon megalapozta a térség ipari fejlődését. A mezővárosok – köztük Miskolc – kereskedelmi és kézműipari központokká váltak, bár fejlődésüket a háborús viszonyok gyakran megtörték.
A 17. század végén, a felszabadító háborúk során Borsod végleg kikerült az oszmán befolyás alól. A török uralom évtizedei azonban mély nyomot hagytak: a településhálózat átalakult, a népesség csökkent, a gazdaság részben visszaesett. A kora újkor végére a vármegye egy meggyengült, de stratégiai és gazdasági szempontból továbbra is jelentős térségként lépett át a 18. századba, ahol az újjáépítés és konszolidáció folyamata új fejlődési pályát nyitott számára.
4. Újkor és újjászerveződés (18–19. század)
A török uralom megszűnését követően Borsod vármegye a 18. század elején súlyosan megrendült állapotban kezdte meg újjászerveződését. A hódoltsági évtizedek, majd a felszabadító háborúk és a Rákóczi-szabadságharc hadműveletei jelentős pusztítást okoztak a településhálózatban és a gazdaságban. Számos falu elnéptelenedett, a mezőgazdasági termelés visszaesett, a birtokviszonyok rendezetlenné váltak. A szabadságharc lezárulta után azonban fokozatos konszolidáció indult meg, amely hosszabb távon stabil fejlődési pályára állította a vármegyét.
A 18. század első harmadában helyreállt a vármegyei közigazgatás rendes működése. A közgyűlések ismét rendszeressé váltak, a tisztviselői kar megszilárdult, és a nemesi önkormányzat visszanyerte szerepét Északkelet-Magyarország politikai életében. A birtokszerkezet átalakult: a középbirtokos nemesség megerősödött, miközben az egyházi és kincstári birtokok aránya is számottevő maradt. A vármegye társadalmi vezetőrétegét továbbra is a nemesség alkotta, amely a rendi keretek között jelentős befolyással bírt a helyi ügyek irányításában.
Az újjászerveződés egyik legfontosabb feltétele a népesség pótlása volt. A 18. század folyamán belső vándorlás indult meg az ország más vidékeiről, különösen a Felvidékről érkeztek szlovák telepesek, mellettük kisebb számban ruszin és német elemek is megjelentek. A betelepülések következtében a korábban elpusztult falvak egy része újranépesült, a mezővárosok pedig dinamikus fejlődésnek indultak. Miskolc a század végére regionális központtá vált, élénk vásárforgalommal és kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokkal.
Gazdasági szempontból Borsod vármegye a 18. században alapvetően agrárjellegű maradt, de a hegyvidéki adottságok révén sajátos ipari és bányászati karakterrel egészült ki. A folyóvölgyekben gabonatermesztés és állattartás folyt, míg az erdős területeken az erdőgazdálkodás, a faszénégetés és a faipar játszott fontos szerepet. A 18. század végétől a bányászat és a kohászat – különösen a vasérc kitermelése és feldolgozása – fokozatosan fellendült. Ez a folyamat a 19. század során tovább erősödött, és megalapozta a térség későbbi ipari fejlődését.
A vallási viszonyokat a felekezeti sokszínűség jellemezte. A református egyház továbbra is erős pozíciókkal rendelkezett, miközben a katolikus egyház intézményrendszere a 18. században újjászerveződött és megerősödött. A plébániahálózat bővült, az oktatási intézmények száma növekedett, és a 18–19. század fordulójára megjelent egy képzettebb értelmiségi réteg is, amely a jogi, hivatali és oktatási pályákon játszott szerepet.
A 19. század első felében Borsod vármegye aktívan részt vett a reformkori politikai mozgalmakban. A vármegye nemessége támogatta a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés és a gazdasági modernizáció eszméjét. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a térség katonai és ellátási szempontból egyaránt jelentős volt. A szabadságharc leverését követő neoabszolutista időszak átmeneti megtorpanást hozott, de a kiegyezés után megindult a gyorsabb ütemű fejlődés.
A 19. század második felében Borsod vármegye Magyarország egyik legdinamikusabban átalakuló térségévé vált. A vas- és szénbányászat, valamint a kohászat fejlődése ipari központokat hozott létre, miközben a hagyományos agrárstruktúrák tovább éltek a vidéki térségekben. A vasútépítés, az infrastruktúra fejlesztése és a piaci kapcsolatok bővülése erősítette a gazdasági integrációt. A század végére a történeti vármegye egyszerre őrizte rendi-közigazgatási hagyományait és vált a modern ipari társadalom egyik meghatározó észak-magyarországi bázisává.
5. A 20. század és a trianoni békediktátum
A 20. század elején Borsod vármegye a történeti Magyar Királyság egyik legdinamikusabban fejlődő északkeleti térsége volt. Gazdasági szerkezetét kettősség jellemezte: a Sajó–Hernád völgy agrárterületei mellett a bányászat és a nehézipar – különösen a szén- és vasércbányászat, valamint a kohászat – országos jelentőségre tett szert. Miskolc a századfordulóra regionális ipari és kereskedelmi központtá vált, míg Ózd és Diósgyőr a vaskohászat meghatározó telephelyeivé fejlődtek. A vármegye társadalma erősen differenciált volt: a hagyományos nemesi és paraszti rétegek mellett jelentős ipari munkásság alakult ki.
Az első világháború súlyos terheket rótt a térségre. A hadba vonulások következtében munkaerőhiány lépett fel mind a mezőgazdaságban, mind az iparban, miközben a hadi termelés fokozott igénybevételt jelentett az üzemek számára. Az emberveszteségek, az infláció és az ellátási nehézségek társadalmi feszültségeket gerjesztettek. 1918 őszén a történeti állam felbomlása és az azt követő politikai bizonytalanság Borsod vármegyében is megrendítette a közigazgatási és gazdasági stabilitást. Az 1919-es Tanácsköztársaság idején a megye ipari központjaiban különösen erőteljesen jelentkeztek a forradalmi átalakulás intézkedései, így az államosítások és a munkástanácsok működése.
Az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés alapvetően átrajzolta Borsod vármegye geopolitikai helyzetét. Az északi határ menti területek – különösen a történeti vármegye egy része – Csehszlovákiához kerültek, aminek következtében Borsod területe és gazdasági kapcsolatrendszere is módosult. A határvonal elvágta a korábban egységes gazdasági térségeket, megszakította a természetes kereskedelmi és közlekedési útvonalakat, és új periférikus helyzetet teremtett. A vármegye ugyanakkor megőrizte ipari központjait, amelyek a két világháború közötti Magyarország nehéziparának meghatározó bázisai maradtak.
A két világháború között Borsod az ország egyik legfontosabb ipari régiója lett. A diósgyőri és ózdi kohászat, valamint a borsodi szénmedence termelése stratégiai jelentőséggel bírt. Az ipari koncentráció ugyanakkor társadalmi feszültségeket is hordozott: a munkásság létszámának növekedése, a gazdasági világválság hatásai és a munkanélküliség komoly kihívásokat jelentettek. A mezőgazdasági térségekben a birtokszerkezet kevésbé változott, így a társadalmi különbségek tovább éltek.
A második világháború idején Borsod vármegye ipari üzemei a hadigazdaság szolgálatába kerültek, ami fokozott termelést és egyben fokozott kitettséget jelentett. A front 1944–1945-ben elérte a térséget, súlyos károkat okozva az infrastruktúrában és az ipari létesítményekben. A háborút követően a politikai rendszer radikális átalakulása Borsodot különösen erősen érintette, mivel az ipar államosítása és a nehézipar fejlesztésére épülő gazdaságpolitika a térséget kiemelt szerephez juttatta.
Az 1945 utáni földreform felszámolta a nagybirtokrendszert, majd az 1950-es években a kollektivizálás átalakította a mezőgazdasági szerkezetet is. A történeti vármegyei önkormányzat megszűnt, és az új közigazgatási rendszer keretében létrejött Borsod-Abaúj-Zemplén megye, amely több korábbi vármegye területét egyesítette. A szocialista iparpolitika következtében Miskolc és környéke az ország egyik legfontosabb nehézipari központjává vált.
A 20. század végére a történeti Borsod vármegye fogalma elsősorban történeti-közigazgatási értelemben maradt fenn. A trianoni békeszerződés területi veszteségei és a határ menti helyzet tartósan befolyásolták fejlődését, ugyanakkor ipari öröksége meghatározta Északkelet-Magyarország gazdasági arculatát. A század folyamán a térség az agrár-ipari kettősségből egy erősen iparosított régióvá alakult, amelynek társadalmi és gazdasági szerkezete gyökeresen eltért a középkori és kora újkori vármegye világától.